Iskolakezdés és a hold ünnep

Szóval azóta véglegesen beköltözött a szobatársam. Jól kijövünk, rendszeresen beszélgetünk – nem úgy, mint az előzővel. Tényleg hamar lefekszik, vagy akkor, mint én, vagy egy kicsivel utánam, így nincs gond az alvással. Reggel velem kell fel, sőt még akkor is, amikor hamarabb kelek fel, hogy kínait tanuljak. Segít a háziban, én pedig a sulis dolgokban segítek neki, mert első éves statisztika szakon. Jó az angolja, Amerikában dolgozott a nyáron, így nyelvi gondok sincsenek, de azért kellene vele kínaiul is beszélni. Nem értem igazából, hogy miért lakik a koliban. Azt mondta, hogy tajpejiek. Én biztos nem laknék koleszban, ha ugyanabban a városban lakék. Gondolom már a szüleitől akart leköltözni és ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Bár nem mondom, hogy nincsenek ebben a városban távolságok, de akkor is inkább hazamennék. (Ez olyan cuki. Végigolvastam a felső bekezdés és teljesen ugyanezt írtam nemrégen le a kínai háziként rendszeresen feladott kötelező naplóírásnál. Bár nincs ilyen összeszedetten megfogalmazva, de ez akkor is vicces.)

A hét elején kellett a kínai külön órákra jelentkezni. Tajvani nyelvtanulás vettem fel, kiejtésgyakorlást, árnyékbáb készítést és valami már kézműves órát. A tajvanira leszek majd kíváncsi. A kínai órán is egyre jobban érzem magam. Ha jól emlékszem említettem, hogy az első hét nehéz volt. Gondolom nem rázódtam még bele a dolgokban és a tanár tanítási módszerei sem tetszettek nagyon, de mostanra már minden rendben. Sőt szerintem már sokat fejlődtem, főleg ha belevesszük, hogy visszajöttek a dolgok, amiket nyáron elfelejtettem. Már a tanárnővel is rendben vagyok és azzal is – amit szerintem írtam -, hogy mennyire kettészakad az osztály jókra és rosszabbakra. Bár még idegesítő, amikor a jobban néha lenézően kijavítanak, de egyszer már csak beérem őket. De jó érzés is, hogy már volt olyan, hogy angolul válaszoltam volna valakinek és az első szavak kínaiul jöttek ki.

Hétfőn a rendes óráim is elkezdődtek. Kína és Tajvan kapcsolata órám van hétfőnként, ami szerintem nehezebb lesz, de remélem érdekes is. Több elsős is jár erre az órára, velük ismerkedtem meg. Főleg egy német lánnyal, akit előtte már futólag is ismertem.

Kedden kínain szokásos módon kiosztották az osztályoknak a hold sütiket a hold ünnepre. Összehasonlíthatatlanul jobban voltak, mint a múlt éviek, amikről írtam, hogy műanyag ízük volt. A tanárnő a sütik mellé hozott egy gyümölcsöt is. Mondta, hogy ennek az evése is az ünnep hagyományaihoz tartozik. Nagyobb volt, zöld, de kívülről és belülről is narancsra hasonlított. Késsel hámozta meg, úgy hogy a héja kb. egybe maradjon, vagyis alul egyben maradjon, de aztán 5-6 kisebb cikkre váljon szét. Mondta, hogy ezt a gyerekek aztán sapkaként hordják viccből a fejükön. Ezzel több érdekes képet megmagyarázott, amit már láttam gyerekekről furcsa gyümölcshéj sapkával a fejükön. Óra után már az utazásra készültem. Mivel szerdán nem lett volna annyi időm, kedden mostam ki és pakoltam be kb. a táskámba.

Aztán egy másik language exchange csajjal találkoztam. Mesélte, hogy a másik language exchange-je is magyar, akit ismerek is. Úgy látszik őt csak magyarok találták meg. A közelgő hold ünnepről beszéltünk és ő is hozott nekem hold sütit, amit a nagynénje csinált. Azok is ugyanolyan töltelékűek voltak, mint azok, amiket a nyelv suliban kaptunk: aminek volt fekete szezámmag a tetején az volt a kevésbé édes, egy tojás sárgájával a közepén, körülötte pedig red beans – talán fekete vagy vörös bab magyarul, nem tudom. A másikba, ami talán egy kicsit édesebb volt, kemény tojáskrém volt. Visszatérve a lányra, tök érdekes, hogy kínai festészetet tanul, miután elvégzett egy kínai művészetek szakot, sőt a bátyja is festészetet tanít.

Utána a barátaimmal mentünk el vacsorázni. Már majdnem mindenki visszaért, így össze akartunk jönni. Jó volt a hangulat, csak az szomorított el, hogy közben kaptam egy hívást Molly-tól, a lánytól, ami Orchidea szigetre hívott, hogy a közelgő tájfun miatt le kell mondani az utat. Szerencsére legalábbis én még nem fizettem bele semmit, így nem volt gond, csak szomorú, hogy nem mentünk el és még a táskámat is ki kellett pakolni. Szerencsére nem törtem le annyira, mert felfelé sétálva is kitartott a jó hangulat. Ezután viszont azt következett, hogy mindenkit újra meg kellett keresnem, hogy mégis jó lenne a program, amit a szünetre terveztek, és amit a kirándulás miatt lemondtam.

Szerdán a másik órám is meg volt tartva, Kínai politikai fejlődése. Azt mondták, hogy ez eléggé durva óra. Nekem viszont nincs sok választásom az órák közül, mert sokat az őszi félévi órákból már megcsináltam a múlt évben, meg ez végülis érdekel is, főleg mivel Kínáról nem tudok valami sok mindent. Szóval maradok. Plusz nekem, legalábbis az első órán a tanár nem keltette a vadállat benyomását, bár ez nem jelent semmit. Csoportokat kellett alakítanunk és mivel nem volt más másod éves – mindenki más vagy megcsinálta előző évben vagy nem érdekli -, így mellettem ülőkkel fogtam össze. Egy amerikai srác és egy spanyol van a csoportomban – kikötés volt, hogy mindenki legyen más nemzetiségű (nem mintha bármi esély is lett volna rá, hogy egy kósza magyarba botoljak) – aztán pedig jött egy svéd cserediák, hogy nincs csoportja, jöhet-e negyediknek. A spanyol és a svéd srácok kérdeztek aztán az ünnepről és megnyugtathattam őket, hogy itt az ünnepek nem olyanok, mint otthon vagy, ahogy hallottam náluk, hogy minden bezár és megszűnik az élet. Sőt még talán több van, mint a hétköznapokon. Aztán pedig a svédet kellett elszomorítanom, hogy a barbeque szezon nem egy évig tart, hanem csak 4 napig.

Este magyar diákokhoz mentem barbeque-zni a szintén szokásos holdünnepi barbeque-zásra. Már amikor odafelé mentem egy kicsit csöpögött az eső, ezért az emberek a járdákon, a fedezéket nyújtó árkádok alatt gyújtották be a grilleket, a füves folyópart helyett. Beugrottam a boltba odafelé menet és az ott dolgozók már javában a tűzön dolgoztak. Az este nagyon jó volt. Jók voltak a kaják és jól elbeszélgettünk. Közben viszont hatalmas felhőszakadások voltak és már el is képzeltem, hogy majd egy ilyen közben kell hazasétálnom. Szerencsére nem így volt, mert pont akkor nem esett, amikor jöttem haza.

Másnap, a szünet első napján az egyik helyi ismerősöm mondta, hogy menjünk el kirándulni arra a helyre, ahol a lampion felengedést szokták tartani februárban. Először azt hittem, hogy azért mondta, hogy menjünk oda, mert valamiért lampiont akart felengedni, amit egész évben lehet, nem csak februárban. A város egyik végén találkoztunk. Kiderült, hogy arrafelé lakik is és még előtte reggel egy gyereket korrepetált matekból. Az emberek és az autót tömegén kívül az utcákon és a sok nyitott bolt mellett ez is azt mondja nekem, hogy mennyire nm olyanok az ünnepek itt, mint otthon vagy máshol.

Először hozzájuk mentünk fel, mert táskát kellett cserélnie. Ez volt az első alkalom, amikor egy tajvani család lakásán jártam. Egy hatalmas lakóépület komplexum egyikében lakik a családjával. Nem tudom, hogy pontosan hány háztömb volt 4 vagy 5, vagy 6, de mindegyikben legalább 4 lépcsőház volt, amik mindegyike 24 emeletes. Minden emeleten kb. 7 lakás van. Ez szerintem eléggé félelmetes volt. Mennyi ember lakhat az ilyen komplexumokban? Két lakásban laknak egy emeleten, mert egy lakás már nem volt nekik elég. Az étkezőjükben megebédeltünk, azokból az ebéddobozokból, amit mi vettünk az odafelé vezető úton. Az étkező eléggé különleges volt kialakítva. A plafonra szerelt üveg és lámpák miatt pont úgy nézett ki, mintha ide a 7.-re is besütne a nap. Nekem legalábbis olyan természetesnek látszott mintha tényleg mi lettünk volna a legfelső emeleten. Két kutyájuk van, azokat dögönyöztem, ameddig Kelly elkészült. Mind a kettő szobakutya, de a lány mesélte, hogy mindkettőt az utcán találták és így fogadták be őket.

Mivel egy kicsit késében voltunk Kelly anyukája elvitt minket a buszmegállóba, ahol megvártunk egy ingyenes buszt, ami a helyi lakosoknak jár és így ingyenes. Már régen a buszon voltunk, amikor Kelly megkérdezte, hogy ez a busz elvisz-e minket Pingxi-ig, ami elég közel van Shifen-hez, ahova éppen mentünk. A buszvezető mondta, hogy nem. Elkezdtünk gondolkodni, hogy akkor mi legyen. Végülis a zuhogó esőben kiszálltunk egy semmi közepén levő megállóban, mert mondta a buszvezető, hogy itt megállnak Pingxi-be menő buszok. Egy autópálya futott felettünk, körülöttünk pedig vastelepek voltak. Ott álltunk az esőben és nem is tudtuk, hogy mikor jön a busz. Kelly idegesebb lett, hogy félrenézte a menetrendet, de mondtam, hogy semmi értelme idegesnek lenni. Fogja fel úgy, mint egy kalandot. Csak eljutunk majd valamikor oda ahova menni akartunk. Majd a csodával határos módon 5 percen belül ott teremett és elvitt minket Pingxi-ig.

Pingxi-ben végigsétáltunk a régi utcáján, hogy eljussunk a vonatmegállóig, hogy megnézzünk, hogy mikor megy a vonat Shifen-ig. Még volt egy kis időnk, így még sétáltunk egy kicsit, majd felszálltunk a vonatra. Shifen-ben megérkezve, csodálkozva láttam, hogy az esős idő ellenére mennyien vannak. Mi nem nagyon álltunk meg sehol, mert nem nagyon volt időnk. Időre kellett visszaérnünk Tajpejbe. Így egyből elindultunk a vízeséshez, amit látni akartunk. Ekkor mondta Kelly, hogy ő csak a vízesést jött megnézni és nem akar lampiont felengedni. Elsétáltunk a vízesésig, azok mellett a helyek mellett elmenve, ahol februárban voltam. A vonat síneit követtük egy darabig, majd a vízesésnél újra találkoztunk vele.

A vízesés maga szép volt. Több kisebb templom is települt köré. A vonat ott induló alagútja még szebbé tette a helyet. Cuki kis vonatok futnak itt gyönyörű kilátással, így nagyon szeretek vele menni.

Visszafelé egy függőhídon jöttünk keresztül. Pár komolynak kinéző felnőtt okos dolognak gondolta, ha megáll az egyik végén is belengeti, ahogy csak tudja. Így eléggé nehéz volt képeket csinálni. Majd meg kell nézni, hogy hogyan sikerültek. Visszafelé Kelly rádöbben, hogy nem messze az egyetemünktől is indul egy busz ki Shifen-be, ami nem messze a függőhídtól indul a városba. Nem tudtam, hogy nem tudja, így nem is mondtam neki, amikor jöttünk ki. De nem volt a macerás úton sem kijönni, mert úgyis az ő lakásukból indultunk és nem a suliból. Ezzel a busszal jöttünk vissza. Végig az úton esett az eső. Rengetegen nyitott garázsokban vagy fedett járdák alatt barbeque-ztak. Milyen kitartóak.

Ezután meghívtak egy családi vacsorára, ahova a holdünnep miatt jöttek össze. Amikor mondta Kelly, hogy menjek velük, azt hittem, hogy ők is barbeque-zni fognak. Kiderült később, hogy étterembe megyünk. Furcsa hely volt. Inkább bárnak nézett ki, mint étteremnek. Jött Kelly anyukája, apukája, öccse és öccsének az egyik barátja. A barát nem igazán szólt bele a beszélgetésekbe, de legalább olyan volt, mint én. Ő a tévé miatt tette, én pedig azért nem értettem mindent tisztán, csak dolgoknak a felét értettem. Így én is néztem vele a minden étterem kötelező kellékét a tévét, ahol a közelgő tájfunról volt folyamatosan szó. Kérdeztem Kelly-t, hogy szerinte mekkora lesz, mert a híradó ilyen katasztrófa szintű jelentéseket mutatott. Ilyen mind meg fogunk halni. Mondta, hogy nem tudja, de másnap reggel 8-ra éri el Tajpejt.

A vacsora jó volt. A leves tenger gyümölcsei leves volt, majd sertéshús körettel, és egy kis desszert. Kiderült, hogy azért jöttünk ide, mert kuponjuk volt ide. Nem volt nagy választásunk, hogy mit ehetünk, de legalább minden ingyen volt. Amikor elindultunk, odaadtam az anyukának az ajándék csokit, amit vettem nekik. Annyi örült neki, hogy az leírhatatlan. Elkezdte a család többi tagjának mutogatni, hogy nézzék mit kapott. Mondtam neki, hogy európai vagyok és ezért muszáj volt valamit vinni a meghívás megköszönésére.

Elvittek a legközelebbi metrómegállóhoz, de odafelé megállítottam őket és kiszálltam, mert láttam, hogy az egyik busz pont a sulihoz visz, így inkább azzal akartam menni. Várom a busz és jön is egy pár percen belül. Intek neki, hogy fel akarok szállni, de egy pár méterrel mögöttem áll meg. Gondoltam, hogy baj odasétálok. Erre mire odaérek, becsapj az ajtót és elhúz, úgy hogy én nem voltam a buszon. Szerintem annyira nézte a buszsofőr a leszálló lány hátsó részét, hogy nem vette észre, hogy intettem és hogy felé sétálok.

Leszállva megint tömegesen az utcán sütögető emberekbe botlottam, sőt kint a folyóparton is sütögettek esernyők tömege alatt. Az utóbbiról csináltam képet, de az előbbiről nem mertem, mert még mindig nem szeretek ismeretlen embereknek a képébe fényképezni.

Az ezután következő napok csendben teltek. Tényleg ideért a tájfun és néha annyira zuhog, hogy semmi kedve az embernek még ebédért sem kimennie. Szombaton aztán mégis kimerészkedtünk, mert mindenki visszajött – Kana-n kívül – így el akartunk együtt menni ebédelni. Örömmel tapasztaltam, hogy mindenkinek megjött az utazási kedve, mert végig arról volt szó, hogy hova kellene elmennünk ameddig még itt vagyunk.